reiPéter Horváth

Cubans in Hungary

Kubaiak Magyarországon



Péter Horváth (Kiskunfélegyháza, June 29, 1945). 

Photos of the Cuban Women Workers
in Hungary, 1985 

“I am a press photographer by profession, I always wanted to be one. I'm interested in human destinies, especially of those people who live on the margins of society. Today, my aim is the same as it was when I was a novice photojournalist; to show the face behind the mask, the reality behind the appearance. Even if it seems like an almost hopeless task.”


All photos © Horváth Péter
http://www.studio-h.hu

Horváth Péter (Kiskunfélegyháza, 1945. június 29.)

Fotók a Magyarországon dolgozó
kubai munkásnőkről, 1985


„Foglalkozásomra nézve, sajtófotós vagyok, mindig is az akartam lenni. Az emberi sorsok érdekeltek, leginkább a társadalom perifériáján tengődőké. Ma is az a célom, mint kezdő fotóriporter koromban; az álarcok mögött az arcot, a látszat mögött a valóságot megmutatni. Még akkor is, ha ez szinte reménytelen.”


Minden fotó © Horváth Péter



















































































Cuban Women Workers in Hungary


Bálint Tolmár



Although it is commonly believed that Central and Eastern Europe only joined the global migration process after the fall of the Iron Curtain in 1989, it is worth recalling that tens of thousands of overseas workers started working in socialist countries from the early 1970s. They came first mainly from Vietnam and Cuba, then from Angola, Mozambique, Mongolia, North Korea, and China. They usually received vocational training under bilateral “labor exchange agreements,” and then took part in several years of apprenticeship as skilled workers.

Most of the foreigners were employed by the GDR and Czechoslovakia, while Hungary only began to accept industrial apprentices from the Third World in 1981, later and on a more modest scale than the two Comecon countries mentioned above. About 300 young Cubans started their apprenticeship in the prestigious factories in the towns of Dunaújváros and Székesfehérvár (Ikarusz, Videoton, Dunai Vasmű). By the middle of the decade, their number had reached three thousand, but most of them worked in the Hungarian textile industry, which had long been short of labor force and employed mainly women. In the working-class districts of Budapest, including the workers’ hostels of the textile factories Kistext, Lőrinci Fonó, and Újpesti Cérnagyár, as well as those in the towns of Kaposvár and Szeged, the “Cuban girls”—as they were commonly referred to back then—appeared at this time.

In the official Hungarian vocabulary, the term “guest worker” was avoided, as it was used to describe foreigners working in Western Europe who were thus more exposed to capitalist exploitation. In fact, according to the state socialist propaganda, the People’s Republic of Hungary was providing young Cubans with professional knowledge and experience, who, on their return home, could continue their work in factories set up as part of “internationalist aid.” Although the Eastern European countries did indeed contribute to the economic development of certain beneficiary countries, such as Cuba, with substantial financial and technological transfers, labor migration within the socialist world order in the 1980s was in many ways already similar to that of the Western countries. In both cases, foreigners with little or no skills were employed in low-paid and low-prestige jobs. And they did so in societies where economic stagnation, demographic decline, and fear of unemployment had led to a growing xenophobia in public opinion. The experiences of young Cubans are, if not identical, at least comparable to those of migrant workers in Western Europe.

The tension between the theory and practice of “international socialist solidarity” was only rarely reported to the Hungarian public until the regime change in 1989. Most of the coverage of Cubans was limited to a rather stereotyped portrayal of the challenging but balanced cooperation at work and the culture of the “Caribbean islanders.” In 1985, photographer Péter Horváth dedicated a longer period of time to capturing the everyday life of Cuban women weavers working at the Kispest Textile Factory. His photographs bring to life the tiresome monotony of night shifts and the cosy homelessness of suburban workers’ hostels, while also depicting the carefree fun of young people escaping their home environment. This is the first time since 1986 that the works of Péter Horváth have been exhibited.

Kubai munkásnők Magyarországon


Tolmár Bálint



Ugyan a közvélekedés szerint Közép- és Kelet-Európa csak a vasfüggöny lebontását követően kapcsolódott be a globális migrációs folyamatokba, érdemes felidéznünk, hogy az 1970-es évek elejétől kezdődően tengerentúli munkavállalók tízezrei dolgoztak a szocialista országokba.  Először főként Vietnámból és Kubából, majd Angolából, Mozambikból, Mongóliából, Észak-Koreából és Kínából érkeztek. Általában kétoldalú „munkaerő-csere egyezmények” keretében részesültek szakmai képzésben, majd szakmunkásként többéves gyakorlaton vettek részt.


A külföldiek zömét az NDK és Csehszlovákia foglalkoztatta, Magyarország csak 1981-től, az előbb említett két KGST országhoz képest később és szerény mértékben, fogadott ipari tanulókat a Harmadik Világból. Mintegy háromszáz kubai fiatal kezdhette meg a betanulást Dunaújváros és Székesfehérvár nagy presztízsű vállalatainál (Ikarusz, Videoton, Dunai Vasmű).  Az évtized közepén számuk már elérte a háromezer főt, ám többségüket a hosszú ideje munkaerőhiánnyal küzdő és elsősorban nőket foglalkoztató magyar textilipar alkalmazta. Budapest munkáskerületeiben, többek között a Kistext, a Lőrinci Fonó és az Újpesti Cérnagyár munkásszállóiban, valamint Kaposváron és Szegeden ekkor jelentek meg – korabeli köznyelvi fordulattal élve – a „kubai lányok”.


A hivatalos szóhasználatban igyekeztek kerülni velük kapcsolatban a „vendégmunkás” kifejezést, amely a Nyugat-Európában dolgozó, és így a kapitalista kizsákmányolásnak fokozottan kitett külföldiek megnevezésére szolgált. A kádári propaganda szerint ugyanis Magyar Népköztársaság szakmai tudást és tapasztalatokat nyújt a kubai fiataloknak, akik hazatérésüket követően az „internacionalista segítségnyújtás” keretében felépülő üzemekben folytathatják munkájukat. Noha a kelet-európai országok valóban komoly pénzügyi és technológiai transzferekkel járultak hozzá bizonyos kedvezményezett országok – így Kuba – gazdasági fejlődéséhez, a szocialista világrendszeren belüli munkaerő-vándorlás az 1980-as években már sok szempontból hasonlított a nyugati országokéhoz. Mindkét esetben alacsonyan képzett vagy teljesen képzetlen külföldieket alkalmaztak rosszul fizető és alacsony presztízsű munkakörökben. S tették mindezt olyan társadalmakban, ahol a gazdasági stagnálás, a demográfiai hanyatlás és a munkanélküliségtől való félelem miatt a közhangulatot egyre növekvő idegenellenesség jellemezte. A kubai fiatalok tapasztalatai és élményei, ha nem is feleltethetőek meg, de legalábbis párhuzamba állíthatók a Nyugat-Európában dolgozó vendégmunkásokéval.


A „nemzetközi szocialista szolidaritás” elmélete és gyakorlata között mutatkozó feszültségről a hazai nyilvánosság a rendszerváltásig csak elvétve értesülhetett. A kubaiakkal kapcsolatos tudósítások legtöbbször a kihívásokkal teli, de kiegyensúlyozott munkahelyi együttműködésnek, valamint a „karibi szigetlakók” kultúrájának meglehetősen sztereotipizált bemutatására korlátozódtak. Horváth Péter fotográfus 1985-ben hosszabb időt szentelt annak, hogy megörökítse a Kispesti Textilgyárban dolgozó kubai szövőnők mindennapjait. Fényképei megelevenítik az éjszakai műszakok fárasztó monotóniáját, a külvárosi munkásszállók lakályos otthontalanságát, ugyanakkor beszámolnak az otthoni környezetükből kiszabaduló fiatalok önfeledt szórakozásáról is. Horváth Péter munkáival 1986 óta először e kiállítás keretein belül találkozhat a közönség.












Work and (self-)exploitation


Bálint Tolmár



Under the intergovernmental agreement, Cubans were entitled to the same rights and benefits as Hungarian workers, and the host factories, together with the trade unions, did much to integrate their new colleagues. The factories hired interpreters, in many cases set up special club rooms and Spanish-language libraries and provided free accommodation. In the event of labor complaints, they were represented by the embassy and the employment agency Cubatechnica. Although the labor exchange program provided a unique opportunity for young Cubans to travel abroad legally, many decided not to return to Hungary after two years, the first time they had been able to visit their home country. In some factories, the proportion of early leavers reached 40%. The reason for this widespread dissatisfaction is probably to be found in tensions over wages.

The financial situation of Cubans was hardly favorable: as trainees, their performance, and hence their wages, were well below those of their more experienced colleagues. The biggest blow, however, was that about 60% (!) of their wages were paid to Cubatechnica, and the workers were promised that they would only receive this amount when they returned home. However, they wanted to work not for pesos but for Hungarian forints. They yearned for durable consumer goods that were available in Hungary but almost unobtainable in Cuba: a motorbike, a record player, a radio tape recorder, even some cosmetics could be sold at home for several times the amount of their savings. The disregard for individual interest threatened to dry up the supply of labor, and the continuity of production was also threatened, as by 1984 foreign workers had become indispensable to the Hungarian textile industry.

Hungarian company managers therefore sought new ways to help Cuban wome workers earn extra income. In the countryside, they increased overtime, and in some factories in Budapest they tacitly agreed to allow foreigners to work in the (semi-) private enterprises that had been introduced in Hungary in the 1980s. The informal involvement of Cuban workers in the state-tolerated private sector was beneficial because the income thus earned was not shared with Cubatechnica, leaving material incentives to work for in Hungary. However, this could only be obtained by working extra hours in their free time. Cuban women workers, like their Hungarian counterparts, could only accumulate wealth through self-exploitation.

Munka és (ön)kizsákmányolás


Tolmár Bálint



Az államközi egyezmény alapján a kubaiakat azonos jogok és kedvezmények illették meg, mint a magyar munkavállalókat, és a fogadó vállalatok a szakszervezetekkel együtt sokat tettek új kollégáik beilleszkedéséért. A gyárakban tolmácsokat alkalmaztak, több esetben külön klubhelyiséget és spanyol nyelvű könyvtárat rendeztek be részükre, a lakhatásuk pedig ingyenes volt. A felmerülő munkaügyi panaszok esetén a nagykövetség és a munkaközvetítő vállalat, a Cubatechnica munkatársai képviselték az érdekeiket. Bár a munkaerőcsere-program egyedülálló lehetőséget biztosított kubai fiatalok számára, hogy legálisan utazzanak külföldre, sokan mégis két év után – ekkor látogathattak először haza – úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza Magyarországra. Bizonyos vállalatoknál az idő előtt távozók aránya a 40%-ot is elérte.  A széleskörű elégedetlenség okát alighanem a bérezés körüli feszültségekben kereshetjük.

A kubaiak anyagi helyzete aligha volt kedvező: betanuló munkásként teljesítményük, s így bérezésük is jócskán elmaradt tapasztaltabb kollégáikétól. A legnagyobb csapást azonban az jelentette számukra, hogy fizetésük mintegy 60%-át (!) a Cubatechnica részére utalták, és ehhez az összeghez az ígéretek szerint a munkások csak hazatérésük után jutottak hozzá. Ők azonban nem pesoért, hanem forintért akartak dolgozni. A Magyarországon beszerezhető, Kubában azonban szinte elérhetetlen tartós fogyasztási cikkek után vágyódtak: egy motorkerékpárt, lemezjátszót, rádiós magnót, de még egyes kozmetikumokat is a félretett fizetésük többszöröséért tudták volna értékesíteni odahaza. Az egyéni érdekeltség figyelmen kívül hagyása már-már a munkaerő-utánpótlás elapadásával fenyegetett, és a termelés zavartalansága is veszélybe került, mivel 1984-re a külföldi dolgozók nélkülözhetetlenné váltak a magyar textiliparban.

A magyar vállalatvezetők tehát új módszerekkel igyekeztek többletjövedelemhez segíteni a kubai munkásnőket. Vidéken a túlórakeretet növelték meg, egyes budapesti üzemekben pedig hallgatólagosan hozzájárultak ahhoz, hogy külföldiek is bedolgozhassanak az 1980-as években bevezetett (félig-meddig) magánvállalkozásokba, a vállalati gazdasági munkaközösségekbe (VGMK). A kubai munkavállalók informális bevonása az államilag tolerált privátszektorba azért volt előnyös, mert az így megszerzett jövedelemből a Cubatechnica nem részesedett, tehát maradtak materiális ösztönzők, amikért érdemes volt Magyarországon dolgozni. Azonban ehhez csak a szabadidő terhére végzett többletmunkával lehetett hozzájutni. A kubai munkásnők magyar sorstársaikhoz hasonlóan az önkizsákmányolás útján tudtak csak javakat felhalmozni. 











The changing image of Cuba in Hungary


Bálint Tolmár



In 1978, it was decided that the main street of the new housing estate in the Pestlőrinc suburb district of Budapest would be named after the capital of Cuba, the venue of the World Youth Meeting. However, as the Havana housing estate became more populated, interest in and sympathy for the Latin American country waned. In the 1960s, it was not only state socialist propaganda that fostered solidarity with Cuba, but also a younger generation of intellectuals critical of existing socialism who drew inspiration from the revolutionary movements of Fidel Castro and Che Guevara. The image of Cuba in the last decade of the Hungarian state socialist regime is much more controversial. Alongside the talk of friendly cooperation in the communiqués of official meetings, economic journalism was more open about the difficulties of Caribbean socialism and the criticism that Cuba was essentially surviving on the aid of other members of Comecon. This has provoked no small amount of resentment in Cuban diplomatic circles. Of course, it was also a major change that, with the launch of the labor exchange program, it was no longer white men but mostly black or mestizo women who represented “Latin America’s first free island” in everyday life in Hungary.

In Pestlőrinc, however, there were hardly any signs of this tension in the early 1980s. The annual Havana Days in the new housing estate invited Cubans working in the nearby textile factories to perform revolutionary songs and entertain the locals with a dance show. Another incident, nevertheless, which likewise followed an event in the same district of Budapest, had national repercussions. On September 28, 1986, the Cuban workers of Kistext held a summer farewell party, attended by many people, mainly men, from the countryside settlements. For reasons that are still unclear, a mass fight broke out that night involving several hundred people, which could only be contained by reinforced police units. The news was all over the Hungarian press and held the attention of public discourse for a long time: the satirical weekly Ludas Matyipublished a racist caricature of the incident, and even comedian Géza Hofi commemorated the Pestlőrinc mass brawl in his acclaimed parody show. Although Raul Castro officially apologized for the disturbance on behalf of the Cuban government, the labor exchange program has lost its agitation appeal for the Hungarian political leadership. After the Kistext affair, Cuban workers received less press coverage and public events with their participation became less frequent.

Just two years later, on April 24, 1988, another violent incident was reported in the newspapers. This time, Cubans returning from downtown Budapest were attacked by skinheads at the Kőbánya-Kispest (KöKi) metro station. The perpetrators, as it emerged during the trial and from other reports, were almost without exception young people of working-class origin who were gradually dropping out of public education. They saw foreigners living in Hungary as a rival group who were “taking away jobs and educational opportunities,” whom they perceived as inferior because of their non-European origins. This skinhead subculture owed its popularity to a radical rejection of the state-propagated political discourses of the time, including state supported anti-racist discourses. Nevertheless, it is legitimate to query whether state propaganda itself actively contributed to the spread of xenophobia, for example by presenting a program that was essentially a solution for domestic labor problems as a unilateral sacrifice. In the end, the aims of the metro station attackers were achieved: following a decision by the Havana government a year earlier, Cuban workers had left all Central European countries by 1990.

Kuba változó magyarországi képe


Tolmár Bálint



1978-ban született döntés arról, hogy a Pestlőrincen épülő új lakótelep főutcája a Világifjúsági Találkozó helyszínéül szolgáló Kuba fővárosáról nevezik el. A Havanna-telep benépesülése idején azonban a latin-amerikai ország iránti érdeklődés és rokonszenv is jócskán alábbhagyott. Az 1960-as években még nem csak a hivatalos propaganda sulykolta a Kuba melletti szolidaritást, hanem a létező szocializmussal szemben kritikus értelmiségiek ifjú generációja is inspirációt merített Fidel Castro és Che Guevara forradalmi mozgalmából. A Kádár-rendszer utolsó évtizedének Kuba-képe ennél sokkal ellentmondásosabb. A hivatalos találkozók kommünikéiben emlegetett baráti együttműködés szólamai mellett a gazdasági újságírás már nyíltabban adhatott számot a karibi szocializmus nehézségeiről, és arról a kritikáról, hogy Kuba lényegében a többi KGST-tag segélyei révén maradt talpon. Mindez nem kis rosszallást váltott ki a kubai diplomáciai körökben. Természetesen komoly változást jelentett az is, hogy a munkaerő-csere program elindulása nyomán immár nem fehér férfiak, hanem többségében fekete vagy mesztic nők képviselték „Latin-Amerika első szabad szigetét” a magyar mindennapokban.

Pestlőrincen azonban e feszültségnek az 1980-as évek elején még kevés látható nyoma volt. Az új lakótelepen évente megtartott Havanna-napokra meghívták a közeli textilüzemekben dolgozó kubaiakat, akik forradalmi dalokat adtak elő, és táncműsorral szórakoztatták a helyieket. Egy másik, szintén a XVIII. kerületben lezajlott rendezvényt követő incidens már országos visszhangot keltett. 1986. szeptember 28.-án a Kistext kubai munkásai nyárbúcsúztató estet tartottak, s erre a vidéki kolóniákból is sokan érkeztek, főként férfiak. Az éjszaka máig tisztázatlan okokból több száz fős tömegverekedés alakult ki, melyet a rendőrség megerősített egységei tudtak csak megfékezni. A hír körbejárta a sajtót, és sokáig nem hagyta nyugodni a nyilvánosságot: a Ludas Matyi című szatirikus hetilap keresetlenül rasszista karikatúrát közölt az esetről, de még Hofi Géza is megemlékezett nagysikerű műsorában a pestlőrinci tömegverekedésről. Ugyan a kubai kormány nevében Raul Castro hivatalosan is bocsánatot kért a rendbontásért, ám a magyar politikai vezetés számára a munkaerőcsere-program végképp elvesztette agitációs vonzerejét. A Kistext-ügyet követően a kubai munkásokkal kevesebbet foglalkozott a sajtó, megritkultak a részvételükkel szervezett nyilvános események.

Alig két évvel később, 1988. április 24. után újabb erőszakos incidensről számoltak be a lapok. Ezúttal szkinhedek támadtak a belvárosból hazafelé tartó kubaiakra a Kőbánya-Kispest (KöKi) metrómegállónál. Az elkövetők, amint az a per során és egyéb tudósításokból kiderült, szinte kivétel nélkül munkásszármazású és a közoktatásból fokozatosan kicsúszó fiatalok voltak, akik a Magyarországon élő külföldiekben olyan rivális csoportot láttak, akik „elveszik a munkát, az iskolapadot”, és akiket nem európai származásuk miatt alacsonyabb rendűnek véltek. Ez a szkinhed szubkultúra a korabeli hivatalos politikai diskurzusok, így többek között az államilag támogatott antirasszista beszédmódok radikális elutasításának köszönhette népszerűségét. Ugyanakkor joggal vethető fel, hogy vajon a hivatalos propaganda nem járult-e maga is tevékenyen hozzá az idegenellenesség terjedéséhez, például amikor egyoldalú áldozatvállalásként mutatta be azt a programot, amely alapvetően a hazai munkaerőgondok megoldását szolgálta? A KöKi támadóinak céljai végül teljesültek: a havannai kormány egy évvel korábbi döntése nyomán 1990-ig a kubai munkások valamennyi közép-európai országot elhagyták.








Newspapers

Újságok




Csoportvezető Kubából
Míg a legtöbb kubai vendégmunkás gyári munkásként érkezett, néhányan középvezetői pozíciókat is betöltöttek. Ebben a cikkben Yolanda Farinasszal k interjú, akinek a munkája közvetíteni a magyar gyárvezetők és a kubai munkások között (magyar és spanyol nyelven), mindeközben közvetíteni a kubai állami vezetés érdekeit a Cubatechnicán keresztül a magyar Tesco felé. Az ő felelőssége volt az is, hogy tartsa a lelket a dolgozókban és növelje a termelékenységüket, miközben elzártság és a honvágy – ő volt az átmeneti “anyukájuk”, aki számukra az “otthoniakat” jelentette.

Group leader from CubaWhile most Cuban guest workers came to work in the factory line, a few others were needed as managers. This article contains an interview with Yolanda Farinas, whose work was to mediate and translate between Hungarian factory managers and Cuban workers (in Hungarian and Spanish), and meanwhile communicate the interests of Cuban state officials through Cubatechnica to the Hungarian Tesco. Her responsibility was to keep up workers’ motivation and raise productivity, and provide social care isolation, homesickness – she was their temporary “mother” who represented “home”.
Népszabadság, 1984.12.29.



Guestwork

Magyar Ifjúság, 1988.09.23.



Szakmunkástanulók Kubából Az újságcikkb arról az 52 fiatal kubai munkásnőről számol be, akik a budapesti Fonó II textilüzembe érkeztek tanulni és dolgozni 4 évig.

Worker trainees from Cuba
This newspaper article reports about the 52 young Cuban women workers who came to study and work for 4 years in the Fonó II textile factory in Budapest.
Népszabadság, 1981.07.26.










“Two unrelated news:
Foreign guest workers rioted in Pestlőrinc
Cubans are still better in boxing”

Ludas Matyi, 1986



“– I swear to the devla that I’m not a Cuban.” “Devla” in Romani means “God”.
Ludas Matyi, 1986


“Our Cuban friends are training in Angola for the next Olympics...”
Ludas Matyi, 1986

“Solidarity
– I bought two pieces of kitchen cloth from the Poles, and now I’m going to buy a few Cuban oranges.”

Ludas Matyi, 1987



“An old member of the movement – We should ask for refugee status from the Cuban comrades, you won’t have a problem with winter heating there…”
Ludas Matyi, 1989


Ludas Matyi, 1984


The “Cuban orange” became a symbol of a failed, inefficient and ideologically-driven socialist internationalism. “Fidesz politicians accused the leadership of wastefulness –Cuban oranges should have been distributed in Parliament”.

A “kubai narancs” a bukott, pazarló és ideológiailag vezérelt szocialista internacionalizmus szimbólumává vált.

Ludas Matyi, 1990

Skinheads
Új Magyarország, 1993.10.09.


Cuban guest workers leavingNewspaper headlines documented the departure of Cuban workers from socialist Eastern European countries, such as the GDR, Czechoslovakia and Hungary. This article refers to the 1986 congress of the Cuban Communist Party as a prelude to setting the aim of calling back Cuban workers.


Veszprémi Napló, 1990.03.30.








Reina



Reina Lidia (1963, Santiago de Cuba) arrived in 1982 from Cuba to Hungary, to work in the framework of a Hungarian-Cuban labour exchange agreement in a spinning mill in Kaposvár. Later on she decided to settle in Hungary. Today, she is living in Budapest and works at a kindergarden. In this film, she speaks about her Hungarian experiences.


Film: Virág Tyvekvicska
Interview: Bálint Tolmár and Zoltán Ginelli




Reina Lidia (1963, Santiago de Cuba) 1982-ben ékezett Kubából Magyarországra, hogy a magyar-kubai állami munkaerőcsere-egyezmény keretében a kaposvári fonodában dolgozzon. Később úgy döntött, Magyarországon telepszik le. Ma Budapesten él és egy óvodában dolgozik. A filmben magyarországi élményeiről beszél.


Film: Tyvekvicska Virág
Interjú: Tolmár Bálint és Ginelli Zoltán