Afro-Asian Students in Eastern Europe

Afroázsiai diákok Kelet-Európában

Zoltán Ginelli

Staging a Shared Future

The above photo, taken on 25 April 1962, depicts some of the first Ghanaian students studying in Hungary as they watch down from Gellért Hill onto the panoramic scene of Budapest. The dome on the left is the House of Parliament and the middle one is the Basilica. The photo presents us a seemingly casual scene and a straightforward propagandistic message. However, its highly aestheticized and staged setting both uses and inverts the aesthetic of European romanticist paintings, such as German painter Caspar David Friedrich’s Wanderer above the Sea of Fog (1818). This type of portrayal harks back to European nationalist representations of claiming the natural landscape and the iconic “freedom-giving” mountains, connected to mountaineering, which became a performance of nationalist, racist and, later on, fascist ideologies. The superior white body is trained and tested through the discovery nature, thereby claiming it for its own nation-race. In the inverted portrayal, the African figures occupy this cliché and claim their new nations through the solidary help of Eastern Europeans. The black figures in the emblematic national landscape, as in Ingrid Pollard’s photo series Pastoral Interlude (1988), unveil and disrupt its inherent racial aesthetic. Standing on the elevated rocks above the romantic landscape of the Hungarian capital, the Africans look toward a promising new future, just as white European ‘colonial discoverers’ did. This socialist future is shared: the white Hungarian girl holding hands suggests a new beginning and the colonial-national aesthetic framework is transformed. However, the visual setting is also burdened by tensions of white paternalism, gender hierarchy and white frustrations of ‘racial mixing’.

Ginelli Zoltán

Egy közös jövő keretezése

A fenti, 1962. április 25-én készült fotón az első Magyarországon tanuló ghánai diákok szerepelnek, amint a Gellért-hegyről megtekintik a budapesti panorámát. A bal oldali kupola az Országháza, a középső pedig a Bazilika.

A fotó egy látszólag hétköznapi jelenetet ábrázol, ugyanakkor egyértelműen propagandisztikus üzenetet is közvetít. Az erősen esztétizált és megrendezett beállítás továbbá felhasználja és ki is forgatja az európai romantikus festészet esztétikáját – gondoljunk például Caspar David Friedrich német festő Vándor a ködtenger felett (1818) képére. Ez a megjelenítés a természeti táj bejárásán és a „szabadságteremtő” hegyek megmászásán keresztüli hódítás európai, nacionalista ábrázolásaira emlékeztet. Ez az ábrázolásmód jelent meg a nacionalista, rasszista és később a fasiszta ideológiák esztétikájában is: a természet felfedezése megedzi és próbára teszi a felsőbbrendű fehér testet, amely eközben meghódítja a tájat saját nemzetfaja számára.

A megfordított ábrázolásban ezt a klisét afrikaiak foglalják el, akik a kelet-európaiak szolidáris segítségével megteremtik új nemzetüket. Az emblematikus nemzeti tájban megjelenő fekete alakok, mint Ingrid Pollard Pásztori közjáték (Pastoral Interlude, 1988) című fotósorozatában, leleplezik és felforgatják a tájban rejlő faji esztétikát. A magyar főváros romantikus tája fölé magasodó sziklákon állva az afrikaiak egy ígéretes, új jövő felé tekintenek, akárcsak egykor a fehér európai „gyarmati felfedezők”. Ez a szocialista jövő közös: a fehér magyar lány kézfogása egy új kezdetet sugall, és a gyarmati-nemzeti esztétikai keret átalakul. Ugyanakkor a képi beállítást a fehér paternalizmus, a nemi hierarchia és a „faji keveredés” fehér frusztrációinak feszültségei is terhelik.

Afro-Asian Students in Hungary 

The socialist state actively produced propaganda imagery connected to political performances, such 1st of May parades, National Peace Council meetings, World Youth Conferences, or public demonstrations connected to ad hoc global political events – colonial independence wars and crises in Cuba, Vietnam, Congo, Algeria, Angola or Palestine – to demonstrate socialist solidarity. In these performances, Afro-Asian and Latin American students studying in Eastern European countries often became subjects of state-socialist propaganda. They were asked to hold speeches at official events and they greeted their countries’ representatives or presidents on arrival. Education, especially schools for journalism, were often used to persuade and enroll them as agents of intelligence. Students sometimes complained about ideological indoctrination and perceived racism.

In the Eastern Bloc, one notable case leading to international scandal was on 19 December, 1963 in Moscow, where the unresolved death of Ghanaian medical student Edmund Assare-Addo was interpreted by Africans, despite refutation by Soviet officials, as a racially-motivated hate crime. Students protested and carried placards with “Moscow – center of discrimination” or “Moscow, a second Alabama”, widely covered in Western media. In Bulgaria, African students’ attempt to form an All-African Student Union led to conflict and ultimately their return to their home countries.

Racialized tensions were most often connected to that these foreigners were predominantly young men, whose interracial romances and marriages were regarded problematic by many locals. Authorities struggled to mask the racist behavior of the population. While students became targets of racism, local families feared that newly-wed wives will leave to their partners’ “traditional” communities. Such racial tensions prevailed in Hungary too, which is revealed by a series of interviews in newspaper interview in 1973:

“Everything would be fine, if only they wouldn’t stare. If only I could take the route from the college to the university on a helicopter. If only I wouldn’t hear sometimes on the tram ‘choco’ or ‘boxer’…”

(Student from Ivory Coast)

“I was asked not once, if I have seen multiple-story buildings before, or if I had a mother.”

(Student from Sudan)

“I was walking once with a Hungarian girl, and they scolded her: Didn’t you find a Hungarian boy?”

(Student from Sudan)

“At first, I was also held back by hearing the word “negro”. Moreover, that they even use it in medical textbooks. But I have a dozen of Hungarian friends, and they use the word too, so it doesn’t hurt my ear anymore, because I know there is no motive of negative discrimination behind it.”

(Student from Sudan)

“If I go to theatre, no problem, but walking down a dark street with a white girl is a dangerous thing. You don’t even need a dark street. Once I was walking on the boulevard, with company. Suddenly a car stopped right by me and the driver shouted out something disgusting, then dashed away.”

(Student from Sudan)

The International Preparatory Institute, where foreign students learned Hungarian, felt obliged to report about “discrimination”. According to their 1975 survey, one-third of Arab and Black African students experienced discrimination from teachers and half of them from other students. Socialist internationalism was sometimes contested by students’ national identities and cultural conflicts, while interrogative state control and conflicts with locals often pushed students into self-isolation. Meanwhile, socialist media actively criticized racism in capitalist countries, especially in the USA, Israel and South Africa.

Foreign students were many times treated collectively, as “Arabs”, “Africans” or “Asians”, and they struggled to contest these collective stereotypes. Such tensions sometimes evolved not only racial, but also class tensions. For example, Palestinians suffered collective stigmatization as “Arabs” from Hungarians when higher class Libyan, Saudi Arabian and Iraqi men – sons of wealthy oil-producing families – appeared in the 1980s, who were perceived by some locals as arrogant, a foreign threat, also causing sexual frustration among Hungarian men who saw them “taking their women”.

Yet, despite state-controlled political discourse, anticolonial socialist solidarity allowed for personal interaction, circulation and knowledge-sharing between people from regions which had little contact before. Comparisons and shared subjectivities could develop. In 1965, the Hungarian embassy in Ghana, on the 20th anniversary of Hungarian liberation, organized an essay competition about “Hungary’s life and development, as Ghanaian students saw or learnt it”. The young Ghanaians, knowing little about Hungary, projected their own views of African progress and mythology onto their subject nation. As one student wrote:

“Hungary was not always what it is today. In the beginning, it was of nomadic sort. Hungarians lived in the open; they were peasants and good soldiers. – They were illiterate, but were intelligent and had good judgment.”

Hungarian students were offered books about African and Asian peoples. For example, Endre Barát’s novel Burning Spear (Égő lándzsa, 1962), inspired by Kenyan President Jomo Kenyatta, was distributed to primary school students.

Afroázsiai diákok Magyarországon

A szocialista államhatalom aktívan készített propagandaképeket politikai performanszokból, például a május 1-jei felvonulásokon, a Nemzeti Béketanács ülésein, az Ifjúsági Világkonferenciákon, vagy ad hoc világpolitikai eseményekhez – például a kubai, vietnami, kongói, algériai, angolai vagy palesztinai gyarmati függetlenségi háborúkhoz és válságokhoz – kapcsolódó nyilvános tüntetéseken, hogy szocialista szolidaritást mutasson. Ezeken az eseményeken a kelet-európai országokban tanuló afroázsiai és latin-amerikai diákok gyakran váltak az államszocialista propaganda eszközévé. Felkérték őket, hogy hivatalos eseményeken tartsanak beszédeket, vagy országuk képviselőinek vagy elnökeinek érkezésekor köszöntötték őket. Az oktatásban, különösen az újságíróiskolákban szintén igyekeztek ügynökként beszervezni a hírszerzésbe. A diákok időnként ideológiai indoktrinációra és az általuk érzékelt rasszizmusra is panaszkodtak.

A Keleti blokkban az egyik figyelemre méltó, nemzetközi botrányhoz vezető eset 1963. december 19-én történt Moszkvában, ahol Edmund Assare-Addo ghánai orvostanhallgató tisztázatlan halálát az afrikaiak – a szovjet hatóságok cáfolata ellenére – faji indíttatású gyűlölet-bűncselekményként értelmezték. A diákok tüntetni kezdtek: "Moszkva – a diszkrimináció központja" és "Moszkva, egy második Alabama" feliratú plakátokat vittek magukkal, amiről a nyugati média széles körben beszámolt. Bulgáriában pedig az afrikai diákok kísérlete, hogy megalapítsák az Összafrikai Diákszövetséget konfliktushoz és végül távozásukhoz vezetett.

Az ilyen „faji” alapú feszültségek többsége azzal is összefüggött, hogy a legtöbb külföldi fiatal férfi volt, és a feketék és fehérek között szerelmi viszonyt vagy házasságot a helyi lakosok általában sérelmezték. A hatóságok viszont igyekezték elfedni a lakosság rasszista viselkedését. Míg a diákok a rasszizmus célpontjaivá válhattak, addig a lányok családjai gyakran attól tartottak, hogy az újdonsült feleségek a „hagyományos” közösségekbe távoznak. Magyarországon hasonló „faji” feszültségekről tanúskodik egy 1973-as újságinterjú:

„Minden rendben lenne, csak ne bámulnának meg. Csak megtehetném helikopterrel az utat a kollégiumtól az egyetemig. Csak ne hallanám időnként, a villamoson: „csoki”, „boxos”…”

(elefántcsontparti diák)

„Tőlem nemegyszer megkérdezték, láttam-e már emeletes házakat, van-e anyám.”

(szudáni diák)

„Sétáltam már magyar lánnyal, a fejéhez vágták: Magyar fiút nem találtál?”

(szudáni diák)

„Eleinte engem is megdöbbentette a „néger” szó. Még inkább az, hogy az orvosi szakkönyvekben is ezt használják. De tucatnyi magyar barátom van, ők is ezzel a szóval élnek és ma már nem sérti a fülemet, mert tudom, hogy nincs mögötte negatív megkülönböztetési szándék.”

(szudáni diák)

„Ha színházba megyek, nincs semmi baj, de sötét utcán egy fehér lánnyal végigmenni veszélyes dolog. Sőt nem is kell sötét utca. Egyszer a Körúton sétáltam, nem egyedül. Hirtelen lefékezett mellettem egy kocsi, a volánnál ülő kiordított valami ocsmányságot, aztán továbbhajtott.”

(szudáni diák)

A Nemzetközi Előkészítő Intézet, ahol a külföldi diákok magyarul tanultak, szintén kötelességének érezte beszámolni a „lehangolónak” minősített diszkriminációról. Egyik 1975-ös felmérésük szerint az arab és fekete-afrikai diákok egyharmada tapasztalt diszkriminációt a tanárok, fele pedig a többi diák részéről. A szocialista internacionalizmust olykor a diákok nemzeti, etnikai identitása és kulturális ellentétei is megkérdőjelezték. A felettük őrködő állami ellenőrzés és a helyiekkel való konfliktusok gyakran elszigetelődésbe kényszerítette a diákokat. Mindeközben a szocialista média aktívan bírálta a kapitalista országokban, különösen az USA-ban, Izraelben és Dél-Afrikában tapasztalható rasszizmust.

A külföldi diákokat sokszor kollektíven „arabként”, „afrikaiként” vagy „ázsiaiként” kezelték, így sokszor küzdeniük kellett a kollektív sztereotípiák ellen. Ám e feszültségek mögött olykor nem pusztán faji, hanem osztályfeszültségek is állhattak. A palesztinok például az „arabként” való kollektív megbélyegzést sérelmezték, amikor az 1980-as években megjelentek Magyarországon a tehetős líbiai, szaúd-arábiai és iraki férfiak – gazdag olajtermelő családok fiai –, akiket némely helyi lakos arrogánsnak, afféle idegen fenyegetésnek tekintett, és szexuális frusztrációt is okoztak olyan magyar férfiak körében, akik úgy látták, hogy „elveszik a nőiket”.

Az államilag irányított politikai diskurzus dacára az antikolonialista szocialista szolidaritás lehetővé tette a személyes interakciókat, a cserét és a tudásmegosztást olyan régiókból származó emberek között, akik korábban aligha érintkezhettek egymással. Összehasonlító gondolatok és közös identitások alakulhattak ki. 1965-ben például a ghánai magyar nagykövetség a felszabadulás 20. évfordulójának alkalmából esszépályázatot hirdetett „Magyarország élete és fejlődése, amint egy ghánai diák látta vagy megtanulta” címmel. A ghánai fiatalok, akik csak angyon keveset tudtak Magyarországról, többnyire az afrikai fejlődésről és mitológiáról alkotott nézeteiket vetítették ki a tárgyalt országra. 

„Magyarország nem mindig az volt, ami ma. A kezdet kezdetétől nomád fajta volt. A magyarok a szabadban éltek; parasztok voltak és jó katonák. – Írástudatlanok voltak, de értelmesek és józanítéletűek.”

– írta az egyik diák.

A magyar diákoknak afrikai és ázsiai népekről szóló könyveket ajánlottak. Például Barát Endre Égő lándzsa (1962) című regényét, amelyet Jomo Kenyatta kenyai elnök ihletett, az általános iskolásoknak osztogatták.

Család és Iskola, 1965.12.01.

“Hungarians lived in the open; they were peasants and good soldiers.” Essays of Ghanaian students – on Hungary.

“A magyarok a szabadban éltek; parasztok voltak és jó katonák.” Ghánai diákok dolgozatai – Magyarországról.

Black university students from Semmelweis University of medicine dancing at a party in 1975.

A Semmelweis Egyetemre járó fekete egyetemisták táncolnak egy összejövetelen 1975-ben.

Three young Cuban trainees, Mario Yaillant, Pedro Hardy and Jorge Castilla practice welding with the help of skilled laborer Miklós Holbis at the Rubber Factory, where nine Cubans are learning to work in the rubber industry. The photo was taken on 23 May, 1962.

Mario Yaillant, Pedro Hardy és Jorge Castilla kubai fiatalok Holbis Miklós szakmunkás irányításával gyakorolják a hegesztést a Ruggyanta Gyárban, ahol kilenc kubai fiatal tanulja a gumiipari szakmát. A kép 1962. május 23-án készült.

Building World Socialism

Eastern European socialist countries used new diplomatic contacts emerging from Afro-Asian decolonization to export knowledge and counter Western competition by demonstrating their political welcoming. Afro-Asian and Latin American postcolonial countries needed trained workers and professionals to build industrial societies and lever Western dependencies. For both regions, the crumbling of the colonial world offered a new opportunity to establish wider foreign relations and expand their global mobility.

In Hungary, few foreign students came during the turbulent 1950s, mostly from North Korea and China, and they were rather isolated and kept under strict control. By 1962, around 100–120 students arrived annually, and by 1966 this number grew to around 600 students each year, now from 65–70 countries.

Propaganda photos depicted trainees and students to demonstrate their anti-colonial socialist solidarity, but these images were not free from civilizational paternalism and implicit, frustrated competition with the West. Since Eastern European populations interacted with less “colored” people before than the imperialist West, students were often received as a spectacle and they significantly shaped the everyday lives of locals, especially in smaller cities.

Many students were sent to study by wealthy families to strengthen newly independent nations’ political elites, while sending countries’ presidents supported this to secure their political loyalty. When a volley-ball team from Ghana arrived in November 1961 to Budapest, three of its members, Bert, Joe and Greg (called by their “Hungarian” names as Béla, Józsika and Gergő) decided to stay, so they could learn Hungarian and study electrical engineering at the Technical University. “Gergő”, by original name Galgraith Ogino Savon (meaning “Snow-clad Mountain-top”), was son of a livestock merchant who we might say was part of the Ghanaian “national bourgeoisie”.

“President Nkrumah signed the letter which is still jealously guarded by my father at home. I must study well in order to be able to pay back, in gratitude the five long years at this University, which my country pays for. I must behave here to be worthy of the trust placed in me.”

(Élet és Irodalom, interview by Miklós Sükösd, 22 December, 1962)

In Hungary, they owned a car – which was rare – and could take girls on a date in a car ride. This made local young men jealous. “Gergő” fell in love, married a young Hungarian doctor and planned to settle in Ghana and have many children.

Eastern European socialist states were selected as destinations either for political or financial reasons, but information about local conditions spread by various magazines and returnees, resulting in country-specific preferences. The Palestinians, whose diasporic and peripheral position strongly influenced their ambitions of social mobility, exploited the opportunity of subsidized education in socialist countries to become well sought after in various Arab states, mostly as doctors and engineers, as a diasporic “intelligentsia nation”.

Shifting solidarity alliances strongly conditioned opportunities to study. Connections with China and Korea until the Sino-Soviet split in 1961, when the same experts, intellectuals or artists shifted their attention to Vietnam and Indochina in the 1960s. Due to anti-Israel foreign policy, many Arab countries were supported, but rising nationalist solidarity and anti-Semitism, as anti-communist critique against the socialist state, made strange supporters of the Palestinian case, overarching the 1989–91 system changes.

Bilateral exchanges also impacted the lives of Eastern European experts and educators who left to the postcolonial Global South. Experts or skilled workers were sent to these countries to help deploy infrastructure and machines, or train locals. Returnees often gave interviews, held screenings or published memoirs of their travels. In 1963, a Hungarian group of music teachers consisting of meastro Frigyes Róna, Erzsébet Pártos, and Judit Dományi established a music department headed by Róna, which taught European classical music and organized philharmonic concerts and theatre plays in Legon University near Accra until 1966. They held a music festival in Sunyani, where Hungarian musical pedagogues performed their “Bartók and Kodály” show to introduce Hungarian folk music. An interview with Róna in the newspaper Magyar Nemzet revealed the peculiar postcolonial imaginaries of the Hungarian press:

“He has been living out there for a year with his wife. But you can see on him how much he has changed. One who returns from the tropics, thinks in very different prospects. His Pest-styled cynicism broke down, speechlessness disappeared, and he became brown, young, and motivated. His blue eyes stare far.”

The optimist preservationism of Róna was expressed by his call to “record the jungle!” [magnetofonnal a dzsungelbe!] and his cautious warning, “we must understand: the dark-skinned man is not uncultured.” Pártos sensitively shed tears when recalling their “philharmonic concert in the jungle,” drawing the exotic picture of Bartók’s modern music enjoyed by curious black youth. The humanist appreciation of the merits and authenticity of African culture went hand in hand with upholding the need to persuade and civilize the young African nation – cultural transfer often meant white paternalism.

Education and cultural export was important for building prestige and competing national models. The Afro-Asian postcolonies offered opportunities to globalize canonized cultural “models”, such as Zoltán Kodály’s method of music teaching. Eastern European experts often substituted former colonial Westerners. However, skilled teachers were often kept back due to fears of loosing able expertise and defecting, while some tried to internationalize their careers through postcolonial countries’ emeging hubs.

A világszocializmus építése

A kelet-európai szocialista országok az afroázsiai dekolonizáció nyomán kialakult új diplomáciai kapcsolatokat arra használták fel, hogy tudásukat exportálják és a nyugati versennyel szemben bizonygassák kedvező politikai környezetüket. Az afroázsiai és latin-amerikai posztkoloniális országoknak viszont képzett munkásokra és szakemberekre volt szükségük az ipari társadalmuk kiépítéséhez és a nyugati függőségük ellensúlyozásához. A gyarmati világ összeomlása mindkét régió számára példátlan lehetőségeket kínált globális mobilitásuk és külkapcsolataik kiterjesztésére.

Magyarországra a zavaros 1950-es években csak kevés diák érkezett külföldről, ezek is főleg Észak-Koreából és Kínából, és őket igencsak elszigetelten, szigorú ellenőrzés alatt tartották. 1962-re már évente mintegy 100–120 diák érkezett, 1966-ra pedig ez a szám évi 600 körülire nőtt, immár 65–70 országból.

A propagandafotók a szakmunkás tanulókat és egyetemistákat gyakran ábrázolták úgy, hogy ezzel bizonyítsák antikolonialista szocialista szolidaritásukat, ám ezek a képek nem voltak mentesek a civilizációs paternalizmustól és – implicit módon – a Nyugattal való frusztrált versengéstől sem. Mivel Kelet-Európa korábban kevesebb „színesbőrű" emberrel érintkezett, mint az imperialista Nyugat, a diákokat gyakran afféle látványosságként fogadták, miközben jelentősen alakították a helyiek mindennapi életét, különösen a kisebb városokban.

Sok diákot tehetősebb családok küldtek tanulni azért, hogy megerősítsék az újonnan függetlenné vált nemzetük politikai elitjét. Az országok politikai vezetői pedig támogatták őket, hogy biztosítsák az elitjeik politikai lojalitását. Amikor 1961 novemberében egy ghánai röplabdacsapat érkezett Budapestre, három tagja, Bert, Joe és Greg ("magyar" nevükön Béla, Józsika és Gergő) maradtak, hogy megtanuljanak magyarul és a Műszaki Egyetemen elvégezzék a villamosmérnök szakot. "Gergő", eredeti nevén Galgraith Ogino Savon (jelentése: "Hófödte hegytető"), egy állatkereskedő fia volt, tehát apja a ghánai gazdasági elit tagja.

"Nkrumah elnök írta alá a levelet, amelyet apám még mindig féltékenyen őriz otthon. Jól kell tanulnom, hogy hálából visszafizethessem azt az öt hosszú évet ezen az egyetemen, amit a hazám fizet. Úgy kell itt viselkednem, hogy méltó legyek a belém vetett bizalomra".

(Élet és Irodalom, Sükösd Miklós interjúja, 1962. december 22.)

Magyarországon autót is szereztek – ami ritka volt –, és tudtak lányokat randevúra vinni autóval. Ez féltékennyé tette a helyi fiatalokat. "Gergő" végül szerelembe esett, feleségül vett egy fiatal magyar orvosnőt, akivel Ghánában terveztek letelepedni, és sok gyereket szeretett volna.

A kelet-európai szocialista államokat akár politikai, akár anyagi okokból választották, a helyi viszonyokról különböző magazinok és a hazatérők által terjesztett információk alapján országspecifikus preferenciák alakultak ki. A palesztinok esetében perifériás diaszpórahelyzetük erősen befolyásolta a társadalmi mobilitásra irányuló ambícióikat. Aszocialista országokban az ösztöndíjjal támogatott oktatás lehetőségét kihasználva, többnyire orvosként és mérnökként váltak keresetté a különböző arab államokban – afféle diaszpóra „értelmiségi nemzetként".

A kétoldalú csereprogramok a posztkoloniális Globális délre távozó kelet-európai szakértők és oktatók életére is nagy hatással voltak. Szakértőket vagy szakmunkásokat küldtek ezekbe az országokba, hogy segítsenek az infrastruktúra és a gépek beüzemelésében, és hogy a helyieket képezzék. A hazatérők gyakran adtak interjúkat, tartottak vetítéseket vagy publikáltak visszaemlékezéseket utazásaikról. 1963-ban egy magyar zenetanárokból álló csoport, amely Róna Frigyes karmesterből, Pártos Erzsébetből és Dományi Juditból állt, Róna vezetésével zeneművészeti tanszéket hozott létre, amely 1966-ig európai klasszikus zenét tanított, filharmóniai koncerteket és színházi előadásokat szervezett az Accra melletti Legon Egyetemen. Sunyaniban zenei fesztivált rendeztek, ahol magyar zenepedagógusok a magyar népzenét bemutató "Bartók és Kodály" című műsorukat adták elő. A Magyar Nemzetben Rónával készült interjú a magyar sajtó sajátos posztkoloniális képzeletvilágát tárta fel:

"Egy éve él kint a feleségével. De látszik rajta, hogy mennyit változott. Aki visszatér a trópusokról, egészen más távlatokban gondolkodik. Pesti stílusú cinizmusa leomlott, a szótlanság eltűnt, barna lett, fiatal és motivált. Kék szemei messzire merednek."

Róna optimista örökségvédő elkötelezettségét hűen fejezte ki “magnetofonnal a dzsungelbe!” felhívásával, illeve óvakodó intelmével: “meg kell értenünk: a sötétbőrű ember nem kulturálatlan.” Pártos elérzékenyülve hullajtotta könnyeit, amikor egy interjúban a “dzsungelben” tartott szimfonikus koncertjük egzotikus képét idézte fel, ahogyan Bartók modern zenéjét a kíváncsi fekete fiatalság élvezte. Az afrikai kultúra érdemeinek és autentikusságának humanista lelkületű megbecsülése ugyanakkor együtt járt a fiatal afrikai nemzet megtérítésének és civilizálásának fenntartásával – a kulturális transzfer gyakran afféle fehér paternalizmust is jelentett.

Az oktatás- és a kultúraexport fontos volt a presztizsépítés szempontjából és a nemzeti modellek versenyében is.  Az afroázsiai posztkolóniák lehetőséget kínáltak a kanonizált kulturális "modellek" globalizálására, így például Kodály Zoltán zenepedagógiai módszere esetében. A kelet-európai szakemberek gyakran az egykori gyarmati nyugatiakat váltották fel. Azonban a képzett tanárokat gyakran visszatartották a képzett szaktudás elvesztésétől és a disszidálástól való félelem miatt, míg egyesek a posztkoloniális országok új csomópontjain keresztül próbálták nemzetköziesíteni karrierjüket.

Esti Hírlap, 1963.03.10.

Hungarian music in Africa
“In the Ghanaian School of Music and Drama, Hungarian music pedagogues are teaching too. A music festival was held in Sunyani, the capital of the Brong-Ahafo district, where Hungarian music teachers performed a Bartók-Kodály programme. A photo exhibition illustrating Hungarian music life was also organised in Sunyani to mark the festival. In our photo, a Ghanaian man is reading about Zoltán Kodály.”

Magyar zene Afrikában

“Ghanában a zene- és színművészeti iskolán magyar zenepedagógusok is tanítanak. A Brong-Ahafo körzet fővárosában, Sunyaniban zenei fesztivált rendeztek, amelyen felléptek a magyar zenepedagógusok is Bartók–Kodály műsorükkal. A fesztivál alkalmából Sunyaniban a magyar zenei életet illusztráló fényképkiállítást is rendeztek. Képünkön egy ghanai fiataember Kodály Zoltánról olvas.”

Fortepan / Kovács Márton Ernő

This photo shows the gate to the Second World Festival of Youth and Students held in 1949 in Budapest. Around 20,000 people attended from 82 countries, and was perhaps the first significant international event held in Hungary that revolved around solidarity towards “anti-colonialist struggle” in French Indochina, Indonesia and Malaysia.

A fotón az 1949-ben Budapesten megrendezett Világifjúsági Találkozó kapuja látható. Kb. 20.000 ember vett részt 82 országból, és ez volt az első jelentős, nemzetközi esemény Magyarországon, amelynek középpontjában a Francia Indokínában, Indonéziában és Malájziában dúló “antikoloniális küzdelemmel” való szolidaritás volt.

Fortepan / Szalay Béla

1st of May parade in Budapest, at 56ers Square (Parade Square) in 1970. Foreign students from the socialist world accompany the march, while some are dressed in their traditional costumes and standing next to their national flags. The front sign on the tribune says “peace”. The two placards read “We are with you Vietnam!” and “Greetings to the Arab peoples fighting aggression”.

Május 1-I felvonulás az Ötvenhatosok terén (Felvonulási tér) 1970-ben. A szocialista világ külföldi diákjai követik a menetet, míg társaik hagyományos ruházatban állnak nemzetük zászlói mellett a tribünön, melynek elején a “békét” felirat szerepel. A két transzparensen “Veled vagyunk Vietnám!” és “Üdvözlet az agresszió ellen küzdő arab népeknek.”

Fortepan / Ebner

Gathering of the Iraqi Students’ Association on Heroes Square on the occasion of the 1st of May parade in 1986.

Az Iraki Diákok Egyesülete találkozik a Hősök terén, hogy megünnepeljék május elsejét 1986-ban.

Palestinian university students at Semmelweis University of medicine in 1983. On the wall there are Palestinian flags and propaganda posters, amongst them a poster of the Palestine Liberation Organization, which opened a headquarters in Budapest in 1975.

Palesztin egyetemi hallgatók a Semmelweis Egyetemen 1983-ban. A falon palesztin zászlók és propagandaplakátok, köztük a Palesztinai Felszabadítási Szervezet egyik plakátja. A PFSZ-nek külön központja létesült Budapesten 1975-ben.

The photo shows the visit of a 45-member Ghanaian university dance group to Budapest on 7 July 1965. The ensemble was invited by the Institute of Cultural Relations, headed by József Bognár between 1961 and 1969, as part of the Hungarian-Ghanaian cultural work plan, and visited several rural towns with their program Rhythms of Africa.

A fotón egy 45 tagú ghánai egyetemi táncegyüttes látogatása Budapesten, 1965. július 7-én. Az együttes a Bognár József által 1961 és 1969 között vezetett Kulturális Kapcsolatok Intézete meghívásából, a magyar-ghánai kulturális munkaterv keretében érkezett, és Afrika ritmusai című műsorukkal több vidéki várost is meglátogattak.

The Dragon Slayer

In the picture above, members of the Ghanaian dance group posing for a photo at the Liberation Monument overlooking Budapest on Gellért Hill. It was erected on Soviet order after the siege of Budapest. The Statue of Liberty (still an iconic element of Budapest's skyline), a Soviet soldier "standing guard" over freedom and a dragon slayer symbolizing the defeat of fascism, were frequently used by the socialist Hungarian state media for propaganda purposes. The inclusion or association of students, intellectuals and diplomats from post-colonial countries in Africa, Asia and Latin America with the monument was intended to express socialist anti-colonial solidarity. The Ghanaian writer Joseph Edward Longdon, aged 37 during his stay in Hungary, was even inspired by these statues to write a poem:

"How beautiful is your Statue of Liberty, both as a work of art and as a symbol. For me, it tells almost the whole history of our people: the slaying of the dragon monster of fascism, the figure of the soldier standing guard over peace, freedom and independence, the figure of the woman herself representing peace and freedom."

(Esti Hírlap, 02.08.1962)

However, the figure of the dragon slayer, inspired by medieval motifs, came to symbolize oppression of many kinds. This particular statue is a slightly modified copy of the dragon-slaying statue of Zsigmond Kisfaludi Strobl, which was erected in 1928 in the main square of Nyíregyháza to commemorate victims of the First World War, and where the dragon originally symbolized Bolshevism defeated by the “folkish” male figure of the Hungarian nation. A similar dragon-slaying figure appeared on the pedestal of a monument erected in 1934 to commemorate the martyrs of the Soviet Republic in 1919, consisting of an elevated sarcophagus and, in front, the allegorical female figure of Hungaria, which was toppled in September 1945 as a symbol of the fallen Horthy regime. In 1996, its place was taken by the statue of Imre Nagy, the martyred prime minister of the 1956 revolution, only to be replaced in 2019 by the Hungarian government with a reconstruction of the 1934 statue ensemble of Martyrs’ Square (Vértanúk tere).

During the 1956 revolution, the statue complex on Gellért Hill was occupied and the Soviet soldier demolished by the people rebelling against the Stalinist Rákosi regime, but the other two statues remained. The dragon slayer was therefore recontextualized within the 1956 revolution. The Soviet soldier, restored in 1958 after the revolution, was later moved after the system change to Memento Park in 1992, but the dragon slayer survived the storms of history.

A sárkányölő

A fenti képen a ghánai táncegyüttes tagjai a budapesti panorámát nyújtó Gellért-hegyen, a budapesti ostrom után szovjet utasításra felállított Felszabadulási emlékműnél fotózkodnak. A felszabadulást jelképező Szabadság-szobor (amely máig Budapest látképének ikonikus eleme), a szabadság fölött “őrt álló” szovjet katona és a fasizmus legyőzését szimbolizáló sárkányölő együtteséből álló emlékművet a szocialista magyar állami média előszeretettel használta fel propagandacélokra. Az afrikai, ázsiai és latin-amerikai posztkoloniális országokból érkező diákok, értelmiségiek és diplomaták szerepeltetése vagy összefüggésbe hozása az emlékművel a szocialista antikoloniális szolidaritást volt hívatott kifejezni. Joseph Edward Longdon ghánai írót, 37 évesen, magyarországi tartózkodása alatt versírásra is ihlette:

„Milyen szép az önök Szabadság-szobra, művészi alkotásként is, jelképként is. Számomra népünknek szinte egész történelmét elmondja: ahogy megölik a fasizmus sárkányszörnyetegét, ahogy a katona alakja őrt áll a békén, a szabadságon és függetlenségen, ahogy a nőalak magát a békét és a szabadságot jelképezi.”

(Esti Hírlap, 1962.08.02.)

Azonban a sárkányölő középkori motívumokból táplálkozó alakja sokféle elnyomás szimbóluma volt. Ez a konkrét szobor az 1928-ban az első világháború emlékére Kisfaludi Strobl Zsigmond Nyíregyháza főterén emelt sárkányölő szobrának enyhén módosított másolata, amelyben a sárkány a magyar nemzet „népies” férfialakja által legyőzött bolsevizmust jelképezte. Hasonló sárkányölő alak szerepelt az 1919-es Tanácsköztársaság mártírjainak emlékezetére 1934-ben emelt szobor talapzatán is, amely egy szarkofág emelvényből és Hungária allegorikus nőalakjából állt, és amely szobrot 1945 szeptemberében a bukott Horthy-rezsim szimbólumaként döntöttek le. Helyét az 1956-os forradalom mártír miniszterelnöke, Nagy Imre szobra vette át 1996-ban, hogy aztán 2019-ben a magyar kormány elmozdítsa és visszaállítsa a Vértanúk terén 1934-ben emelt szoboregyüttest.

A Gellért-hegyi szoboregyüttest az 1956-os forradalom idején a sztálinista Rákosi-rezsim ellen felkelő emberek megszállják, és ledöntik a szovjet katonát, de a többi szobor megmarad. A sárkányölőt új kontextusba helyezi az 1956-os forradalom. A forradalom után, 1958-ban visszaállított szovjet katonát a rendszerváltással a Memento Parkba helyezték (1992), ám a sárkányölő túléli a történelem viharait.

The monument of the National Martyrs (designed by Richárd Füredi) at the Martyrs’ Square in 1934. The Parliament building is in the background.

A Nemzeti vértanúk emlékműve (tervezte Füredi Richárd) a Vértanúk terén 1934-ben. A háttérben az Országház.

Uncovering the Martyrs’ Statue at Martyrs’ Square

[Gyula Pekár:] "Your Excellency Governor! I ask your high permission to lift the veil on this martyr's memory. After fifteen years of Golgotha, our national nobility is alive again, and as Hungaria emerges from under the falling shroud of this monument to step like a marble sister among the other statues in Kossuth Square in the Parliament, a prayer of gratitude for Hungarian providence rises from the depths of our hearts." [reciting the poem of Gyula Somogyváry "For the unveiling of the martyrs' memorial":] "There is no song about them, oh there is no heroic song, their names are not known to the piety. [Lili Rombay, née Aladár Kovách of Szelőczei, recites the occasional poem "Our Hungarian Lord's Prayer" by Menyhért Kiss:] "Give back our beautiful old Hungarian homeland now and forever, amen!"

Vértanúk szobrának leleplezése a Vértanúk terén

[Pekár Gyula:] "Főméltóságú kormányzó úr! Kérem magas engedelmét arra, hogy erről a vértanú emlékről a lepel lehullhasson. Tizenöt golgotás esztendő múltán újra él nemzeti nemtőnk, s amint Hungária ez emlékmű hulló leple alól előtűnik, hogy ez ünnepi percben márványtestvérként lépjen oda a Parlamenti Kossuth tér többi szobrai közé, szívünk mélyéről a hála fohásza buzog fel a magyar gondviselés iránt." [vitéz Somogyváry Gyula "Vértanúemlék avatására" c. költeményét szavalja:] "Nincs róluk dal, ó nincsen hősi ének, nevük se tudja tán a kegyelet. Úgy estek el, csak mint a közlegények, s nincs piramis a csontjaik felett."[Szelőczei Kovách Aladárné Rombay Lili szavalja Kiss Menyhért "Magyar Miatyánk" című alkalmi versét:] "Add vissza régi szép magyar hazánkat most és mindörökké, amen!"

1934.03.

The toppling of the monument of National Martyrs in Budapest

“The counter-revolutionary monument on Ságvári Square, which was a mockery of the martyrs of the new, democratic Hungary, was knocked down by the youth of the capital, so that from now on one less monument would preserve the glory of the heroes of reaction.”

A Nemzeti Vértanúk emlékművének ledöntése Budapesten

“A Ságvári téren éktelenkedő Ellenforradalmár-emlékművet, amely az új, demokratikus Magyarország mártírjainak megcsúfolása volt, a főváros ifjúsága ledöntötte talpazatáról, hogy ezentúl eggyel kevesebb emlék őrizze a reakció hőseinek dicsőségét.”

1945.09.

Zsigmond Kisfaludi-Stróbl at the installation of the Statue of Liberty

“Zsigmond Kisfaludi-Stróbl, our distinguished sculptor, inspects the trial assembly of his new monumental work in the courtyard of the foundry, which will be the most monumental and artistic monument in Budapest. Behind the scaffolding on Gellért Hill, the people of Budapest suspect rather than know that the Soviet army has been building the 35-metre-high Statue of Liberty for months. The work is being led by Colonel Nikolaychuk, and it is thanks to him that the huge work is nearing completion. The parts of the statue, cast in 120 masses of bronze, are now being hauled onto the finished stone base. Slowly the pieces are being fitted together and [immediately] welded together on the outside and [bolted] together on the inside. This is where the head of the statue soars. Its size is such that several workers can fit comfortably inside. Even the giant palm branch is chiselled. Soon, the public will be able to admire this magnificent work of art.”

Kisfaludi-Stróbl Zsigmond a Szabadság-szobor felállításánál

“Kisfaludi-Stróbl Zsigmond, kiváló szobrászművészünk, az öntöde udvarán megtekinti új hatalmas alkotásának próba-összeállítását, amely Budapest legmonumentálisabb és legművészibb emlékműve lesz. A Gellérthegyen égnek emelkedő állványok mögött a főváros lakossága inkább csak sejti, mint tudja hogy a szovjet hadsereg már hónapok óta építi a 35 méter magasságú Szabadság szobrot. A munkálatokat Nyikolajcsuk ezredes vezeti, és neki köszönhető, hogy a hatalmas mű nemsokára befejezést nyer. A kész kőtalapzatra most vontatják fel a 120 mázsa bronzból öntött szobor részeit. Lassan egymásba illeszkednek az egyes darabok, amelyeket [azonnal összeforrasztanak kívülről,] belülről [pedig] összecsavaroznak. Itt száll magasba a szobor feje. Nagyságára jellemző, hogy belsejében több munkás kényelmesen elfér. Már az óriási pálmaágat cizellálják. Rövidesen a közönség gyönyörködhet a legnagyszerűbb műalkotásban.”

Inauguration of the Statue of Liberty in Budapest

“On the second anniversary of the country's liberation, Budapest inaugurates the Freedom Monument, a monumental work by sculptor Zsigmond Kisfaludi Stróbl, on Gellért Hill. After introductory remarks by István Balogh, State Secretary, Zoltán Tildy, President of the Republic, will commemorate the fateful turning point in the history of our country two years ago, which this monument will herald for today's and later generations. Prime Minister Ferenc Nagy emphasises that this monument is not only a symbol of our gratitude to the Red Army, but also a symbol of our duty to our people and an eternal warning that the oppressive power of the past must never return. Mayor József Kővágó symbolically receives the monument on behalf of the capital. Lieutenant General Sviridov wishes the Hungarian people strength and success in building their young democracy and in finally overcoming reaction. May this monument be an everlasting symbol of the friendship between the Hungarian people and the peoples of the Soviet Union. The President of the Republic, the Red Army, the Hungarian Government, the Hungarian Defence Forces, the military missions abroad, political parties and countless institutions and bodies of the whole country will lay a wreath on the monument. On Gellért Square, a large-scale parade takes place. The Red Army regiment is the first to march. Afterwards, the various branches of the Hungarian Defence Forces will be in full dress. Finally, the regiments of the democratic police are a big hit with their new uniforms.”

A budapesti Szabadság-szobor felavatása

“Budapest az ország felszabadulásának második évfordulóján nagy ünnepség keretében avatja fel a Gellérthegyen felállított Szabadság-emlékművet, Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművész monumentális alkotását. Balogh István államtitkár bevezető szavai után Tildy Zoltán köztársasági elnök megemlékezik hazánk történelmében két évvel ezelőtt beállt sorsdöntő fordulatról, amit a mai és késői nemzedék számára ez az emlékmű fog hirdetni. Nagy Ferenc miniszterelnök hangsúlyozza, hogy ez az emlékmű a Vörös Hadsereg iránti hálánkon kívül, a népünk iránti kötelességünk jelképe és örök figyelmeztető is, hogy a múlt elnyomó hatalma soha többé vissza ne térhessen. Kővágó József polgármester a főváros nevében jelképesen átveszi az emlékművet. Szviridov altábornagy erőt és sok sikert kíván a magyar népnek, fiatal demokráciájának kiépítéséhez és a reakció végleges leküzdéséhez. Legyen ez az emlékmű örökéletű jelképe a magyar nép és a Szovjetunió népei között fennálló barátságnak. Az emlékműre koszorút helyeznek: a köztársasági elnök, a Vörös Hadsereg, a magyar kormány, a honvédség, a külföldi katonai képviseletek, a politikai pártok és az egész ország számtalan intézménye és testülete. A Gellért téren nagyszabású díszszemle zajlik le. Elsőnek a Vörös Hadsereg díszszázada vonul fel. Utána a Magyar Honvédség különböző fegyvernemeinek díszalakulatait látjuk. Végül a demokratikus rendőrség díszszázadai aratnak nagy tetszést új egyenruhájukkal.”

The dragon slayer bronze statue during the 1956 revolution, when the “Liberating Soviet Soldier” was demolished.

A sárkányölő bronzszobor az 1956-os forradalom idején, amikor a „Felszabadító szovjet katonát” ledöntötték.



Esti Hírlap, 1962.08.02.
“I’m writing  poem about the statue of Gellért Hill: Interview with the head secretary of the Ghanaian Writers’ Association”

An interview with Joseph Edward Longdon, at that time 37 years old, published in the Hungarian press.


“Verset írok a gellérthegyi szoborról: Beszélgetés a ghanai írószövetség főtitkárával”

Egy interjú Joseph Edward Longdonnal, aki ekkor 37 éves, az egyik magyar újságban.

Displaced Solidarity

Symbols of anticolonial solidarity during socialist period were found in various forms in the built environment. Most notably in Belgrade, the capital of Yugoslavia, which joined the 'non-aligned' Afro-Asian countries, and in Moscow, but also in Bucharest, Prague and Warsaw, street and institution names and, less frequently, public artifacts were created in this spirit. In Prague there was also an African Quarter.

Budapest also had a Lumumba Street, named after the martyred Congolese president, and a Nehru Beach, named after the Indian head of state. The painted terracotta ornamental fountain made by the famous Hungarian ceramist Margit Kovács, situated within the foyer of the famous Pioneer and Youth State Store in 1950, presented a communist “map of the world”: although the American continent is absent, the map depicts an anti-colonial socialist world order within a peculiarly colonial imagery. The only known public sculpture of a black figure in Hungary created during this period was by Anna Kárpáti, the wife of Minister Gyula Kállai (portrayed in this exhibition), of her Congolese lover, Alfa, who was studying in Hungary in the 1960s.

Since the symbols born in the spirit of anti-colonialism were erected within urban spaces by a dictatorial socialist state power, little knowledge was produced beyond the clichés of propaganda that would give them or their memory meaning today. The wave of name changes after the 1989 regime change swept most of them away: while you can still walk on Nehru Coast along the Danube at the foot of Petőfi Bridge, Lumumba Street in the 14th district was renamed Róna Street.

Leváltott szolidaritás

Az antikoloniális szolidaritás szimbólumai a szocialista időszak épített környezetében többféle formában megjelentek. Leginkább az „el nem kötelezett” afro-ázsiai országokhoz csatlakozó Jugoszlávia fővárosában, Belgrádban, illetve Moszkvában, de Bukarestben, Prágában vagy Varsóban is születtek ennek jegyében utca- és intézménynevek és – ritkábban – köztéri alkotások. Prágában Afrikai negyedis létezett.

Budapesten említhetjük a kongói mártírelnök nevét viselő Lumumba utcát vagy az indiai államfőről elnevezett Nehru partot is. Említésre méltó a híres keramikus, Kovács Margit 1950-ben készített terrakotta díszkútja, amely az Úttörő és Ifjúsági Állami Áruház épületének előcsarnokában állt. „Világtérképéről” lemaradt az amerikai kontinens, ám az antikoloniális szocialista világrendszert érdekes módon gyarmatkori motívumokkal ábrázolja. Magyarországon ebben az időszakban egyetlen fekete alakról készült szobor, melyet Kárpáti Anna, (a kiállításon megjelenő) Kállai Gyula miniszter felesége készített az 1960-as években tanuló kongói szeretőjéről, Alfáról.

Mivel a városi térnek az antikolonializmus jegyében születő szimbólumait a diktatórikus szocialista államhatalom emelte, így a propaganda kliséin kívül csak kevés olyan tudás született, amely ma értelemmel ruházná fel őket vagy emléküket. Az 1989-es rendszerváltás utáni névváltoztatási hullám legtöbbjüket elragadta: míg a Duna-menti Nehru parton ma is sétálhatunk a Petőfi-híd lábánál, addig a XIV. kerületi Lumumba utcát Róna utcára keresztelték át.

Ceramic public fountain (1950) by Margit Kovács.

Kovács Margit kerámiából készült díszkútja (1950).

Rusty sign of Lumumba Street (now Rónai Street) in Budapest.

Lumumba utca (ma Rónai utca) rozsdás táblája Budapesten.